Több mint harminc önálló kötettel rendelkező, rangos írót ünnepelni és nem bemutatni szokás külön életrajzzal. Közkönyvtáraink polcain azonban ma is megtalálható az a három kötetes irodalmi lexikon, amely Cs.Szabó Lászlóról csupa téves adatot közölt, és az Akadémiai Kiadó hivatalos irodalomtörténetéből nem rekonstruálható segítség nélkül a teljes életmű. Ez is hozzátartozik ahhoz a sorshoz, amelyet ebben a században közép-európai értelmiséginek, írónak kiosztott a történelem. Még a pontos adatok sem mondhatnak el mindent önmagukban.
„Gyermekkor Kolozsváron”
Cs. Szabó László író (esszéíró, művelődéstörténész és „rádiós”) 1905. november 11-én született Budapesten és – a sors akaratából – ugyanott halt meg 1984. szeptember 27-én. A magyar főváros azonban inkább keretszimbólum, mint helyszín számára, hiszen életének nagyobbik felét nem itt töltötte. Hat hónapos korától 1918-ig anyai nagyapja kolozsvári házában nevelkedett, alkotói pályájának a nagyobbik részét pedig emigrációban élte le, 1949- től kezdődően.Mindkét ágon erdélyi értelmiségi családból származott: az anyain evangelikus szász, az apain nagyrészt református székely famíliából, szüleit Székelyudvarhelyen keresztelték. A rövidítve használt ‘Cs.’, a csekefalvi lófő predikátum demokratikus maradványa – játékos, irodalmi változatban (Csé) fokozatosan bekebelezte a Szabót –, és már az írói vénával megáldott, regényes életű édesapa is használta.Hann Jozefa, a lelkes dreyfusarde édesanya, aki lánykorában németből regényeket fordított, ennek a századfordulós Budapesten szerencsét kereső író- és újságírójelölt Cs.Szabó Kálmánnak a figyelmét vonta magára intellektuális teljesítményével kolozsvári megismerkedésükkor.A rendkívül fogékony eszű kisfiú az anyai ház humanista légkörében magába szívhatta a több nyelvű erdélyi kultúra és a klasszikus európai műveltség alapértékeit, sőt életre szóló indítást kapott ezek felmutatásához és megidézéséhez. Olyan szellemben, amely címek és rangok helyett a Hann-legendák Sebestyén mesterének az ötvös-remekeiben fedezte fel a családi halhatatlanságot és az apaági nagyapa garibaldista legendájával osztott történelmi igazságot.Kolozsvár szívében, a Házsongárdi temetőhöz vezető utca egyik házában minden arra intette, hogy becsülni kell az idővel és a történelemmel dacoló emberi kiállást és alkotókedvet – fiúi ragaszkodással vall erről az idős író Hűlő árnyékban című életrajzi kötetének első fejezetében. Ott, a kehely és a kard jele alatt, a luteránus elemiben és a Farkas utcai Református Gimnáziumban gyerekként is különösen szép példáit ismerhette meg az erdélyi magyar múltnak és urbanitásnak, s a megtapasztalt faji, vallási és kulturális tolerancia életre szólóan megalapozta későbbi liberalizmusát. Kolozsvárt az író világvárosként őrizte meg emlékezetében.Cs. Szabó László rendkívüli képességekkel rendelkezett ahhoz, hogy egész életében szivacsként szívja magába az újat, miközben egy eminens biztonságával azonnal rendszerezze, és kapcsolja is a meglévő ismeretekhez. Ez képezte szilárd alapját az egész magyar irodalomban jelentős esszéírói életművének. Szülei, akik között talán az irodalom iránt érzett hajlam és tisztelet volt a legerősebb összekötő szál, tudatában voltak ennek a tálentomnak, és különélésük ellenére mindent megtettek, hogy fiuk sokra vihesse. Anyjától kapta a szigorú életmintát, apjától, aki később a Nimród c. vadászlap alapítója, majd a Nemzeti Lovarda nagytekintélyű igazgatója lett, a lehetőségeket.
„Budapest”
Amikor a román bevonulás után édesanyjával áttelepültek Magyarországra, Cs.Szabó László a budapesti Lónyay utcai Református Gimnáziumban folytatta tanulmányait, amellett kitűnő helyen tanítatták angolra, franciára; németül anyja oktatta. Zongorázott és vívott, apja mellett tűrhető úrlovas vált belőle. Diákéveinek tündérrealizmusba emelt elbeszélése, A Hadnagy utca rejtelmei c. novella emlékezik erre a kíváncsi és érzékeny, gyerekkort elbúcsúztató időre.Fennmaradt Cs.Szabó első irodalmi próbálkozásainak, a kamaszkor útkeresésének érdekes dokumentuma, a kéziratban terjesztett a „Kelet” című diáklap néhány példánya 1920-21-ből. A Lónyay Gimnázium hatodik bés „négyesfogata” szerkesztette: Papp Géza, (később olaszországi fogorvos, Márai Sándornak szintén bizalmas barátja), Farkas Ferenc, a nem régen elhunyt kiváló zeneszerző, Samu János filológusjelölt és Szabó László. A „Lap” – neve is mutatta – kihívás volt a „kivénhedt” Nyugat ellen, Szabó Dezső felszabadító hatása alatt, 18 szám időterjedelemben. Szabó László szárnypróbálgatásait a sokoldalúság és bátor több műfajúság mellett ízlésével és már témaköreivel is jellemezhetjük. A lírában az iskolai némettanítással megerősített klasszikus német és romantikus fordítások vezettek, epikában a finom morbidezzával meghintett történetek és a 19. század; a legjobb tanulmány-zsenge Wilde-ról szólt. A tíz oldalas írásban egyszerre érvényesült bizonyos normatív szemlélet és a diák szimpátiája a korlátokat áthágó egyéniség iránt. Miként Szerb Antal szubjektív és intuitív kritikusi magatartását (Poszler György), a Cs. Szabó Lászlóét is alakította az angol esztetizmus e képviselője, aki – a gimnazista szavaival – “üdítően hat Dickens és Tennyson vaskos, döcögő, tömör stílusa után”(Kelet, 1921).A családi emlékezet szerint az egyik Hann nagymama Dickens kötettel az ölében szenderült a halálba – tradicionális olvasmányoktól és a korstílustól próbált volna ellenvéleményével szabadulni a kamasz? Hatvan év múlva, 1980-ban Cs. Szabó László (íróként legelőször) a Nagyvilág hasábjain, egy nevezetes Dickens-esszé publikálásával „tért haza” a magyarországi irodalmi életbe az elzártságból.A trianoni sokk közvetlen nyomása alatt a család igyekezett polgári pályák felé terelni a különben is racionális és belátó ifjút, aki egy szemeszteren át párhuzamosan hallgatta az előadásokat az orvostudományi egyetemen, míg a közgazdaságtan mellett döntött.A frissen létesített egyetem a modern korra készített fel, egy újragondolásra kényszerített magyar társadalom számára. Fogékonyabb hallgatói elsősorban a latin világ és Anglia iránt érdeklődtek erősen, a közgazdaságtan nagy német korszaka éppen lezárult. Cs.Szabó László diplomáciatörténeti szakot végzett, és tanulmányaiban kitűnően kamatoztatta, hogy kora ifjúságától beutazhatta Európa minden jelentősebb régióját. Olaszországban annyiszor járt, hogy tökéletesen megtanulta a nyelvet, Párizsban egy egész évet hallgatott 1924-ben az Institut des Hautes Études Internationales-on. Az ott töltött idő két nagy nyeresége azonban inkább már az irodalomé: első önálló írói kötete 1936-ból: ‘Hét nap Párizsban’.Cs.Szabó László párizsi barátságok révén léphetett be itthon az irodalmi nemzedékbe a harmincas évek elején, és itt eredtek a későbbi esszék latin-Európa-gondolatkörének gyökerei.
A vándorévek (1924-1930)
A modernizmus felszabadító nagy párizsi évtizede alatt Cs.Szabó Lászlót tudatformáló új hatások érték. Lényegében a nagy utazási kedv és intellektuális kalandvágy irányult azután meghatározott célra művelődésében: megkezdődött a tervszerű írói önépítés. Ez volt az a „neofrivol kor” a nemzedékben, amelyről Szerb Antal kedvenc kifejezésén kívül a szellemesség, az elmeél tekintélyt nem kímélő „vesézését” emlegették a szem- és fültanúk – budai és pesti kávéházi asztaloknál.Maga Cs.Szabó szívesen summázta saját húszas évekbeli ízlésfordulatát iróniával: hogy ti. Őt barátja és nemzedéktársa, Hevesi András rendszeres Cocteau – fogyasztással gyógyította ki Szabó Dezső- imádatából. Késői visszatekintésében karinthys humorral azt is bevallotta, hogyan bénította meg benne az alkotásvágyat a rajongó tisztelet egy nevezetes rousseau-i helyszínen 1929-ben a svájci Vevey -ben, ahová direkt romantikus ihletkereső kúrára érkezett Farkas Ferenc zeneszerző barátjával. Az irodalmi romantikával élete végéig titkos szerelemben élt Cs.Szabó László: 1942-es kötete, a Három költő (Byron, Shelley, Keats), emigrációban született nagyesszéi (V.Hugóról, Vörösmartyról) és a hatvanas évek romantika – vitái (Irodalmi Újság, Hollandiai Mikes Kelemen Kör Tanulmányi Hét) ennek történeti értékű újra- és újragondolásáról tanúskodnak. Az itthon töltött esztendőkben új eszmei-politikai világítótornyok fényét kereste a közgazdász-jelölt. A közelmúlt (a Monarchia) polgári nemzedékeire tekintett felfedező szimpátiával, a magyar liberális örökséget vizsgálta újra, s ebben a folyamatban Szekfű Gyula hatásának lényeges szerepe lehetett. Az egyetemen Teleki Pál tanítványa és bizalmasa volt: professzora 1927-ben Oxfordba küldte, hogy bontakozó debatteri tehetségét gyümölcsöztesse egy „Trianon-vitában” az utódállamok diákképviselőivel versenyben. Ez volt Cs.Szabó első angliai útja. Gazdaságtörténeti disszertációját szintén Telekinél írta, de a hozzá elvégzett helyszíni előtanulmányok sokkal inkább vezették az ifjú szerzőt a líra és az elbeszélések, mint a tudomány irányába. A külföldi diákkalandokból és hatásokból különös, szürreális hatású novella-zsengék születtek, s ezeket a szegedi Széphalom főszerkesztője tetszéssel fogadta és meg is jelentette 1927-29-ben. Az íróvá avatás azonban még odébb volt. Kitüntetés közgazdasági doktorátust szerzett 1931-ben, és – bár versekkel illusztrált elemzéseivel “A középkori háziipar kérdéséhez, különös tekintettel a flandriai és firenzei gyapjúszövésre” a szaktudomány felől, de leginkább egy új esszétípusok felé tett lépéseket – szakterületén keresett egzisztenciát. Sok szerencsével és némi segítséggel végül Éber Antal elnök titkára lett (1932-35) a Kereskedelmi és Iparkamarában, és ez anyagi biztosítékot jelentett a további írói felkészüléshez. Közgazdász korszakát végül Franklin Delano Roosevelt gazdaságpolitikájáról írt, figyelemre méltó tanulmányával búcsúztatta a fiatal írójelölt.A témaválasztás olyan széleskörű társadalmi érdeklődésről tanúskodik, amely minden vonatkozásban kifelé vezet a szakterületről. Ezt húzza alá, hogy a szaktanulmányt a Válasz (az un. népiek frissen alapított folyóirata) különnyomataként forgalmazták az 1934-es évfolyamból.
Az írói indulás
A huszadik század harmadik évtizede az irodalomban a Nyugatos második nemzedék „irodalmi sorozásának”, az un. „Hétfőiek”, a fiatal esszéírók jelentkezésének és általában a Trianon utáni reformnemzedék dinamikus fellépésének az ideje volt. Németh László kiválásával kezdődött, és a népies-urbánus csoportok szétválási és együttműködési kísérleteivel jellemezhető.Cs.Szabó László ugyan kis késéssel, annál gyorsabb tempóban kapcsolódott be a folyamatba. A húszas évek végén még A Tollnak szállított rövidebb írásokat, 1930-ban jegyezték be a nevét a Nyugat rendszeresen publikáló szerzői közé Soproni séták című útirajz-esszéjével, és már a következő évektől ott ült a nemzedék asztalainál, pl.a Centrál kávéházban és a Kárpátiában Szerb Antallal, Hevesi Andrással, Halász Gáborral. Rendszeresen feltűnt Babits környezetében és a Válasz tágabb köreiben, elsősorban Sárközi György társaságában, de megfordult Hatvanyék estjein is, és részt vett az Apolló című közép-európai fókuszú folyóirathoz kapcsolódó Mikes Kelemen asztaltársaság előadásain és vitáin. Jelképes állomása a teljes befogadásnak, hogy igazi irodalmi, ha nem is szerencsésen végződött házasságot kötött 1935-ben a sikeres Nagy Endre feltűnően szép lányával, Katóval. Édesanyja ekkor végleg visszatért Kolozsvárra. Cs.Szabó novelláit Móricz Zsigmond állítólag fejcsóválással vissza-visszaadta, mert nem érezte eléggé valóságízűeknek. Valóban, mintha egy Kolozsváról Budapesten és Európa katedrálisai alatt futó álomvonat szállítaná a magányos hősöket ezekben a korai elbeszélésekben, de útirajz-esszéi és tanulmányai hamarosan olvasótábort teremtettek az esszéírónak, és az évtized végén Schöpflin Aladár egyenesen rá szabottnak találta a Nyugat Őrjárat rovatát. A jó tollú és munkabíró fiatal író „terepfelméréseivel” a megújulni vágyó magyarság önismeretét és lelki tartalékait építette azzal, hogy a jelenben, a tájban meglátta és feltárta az emberi kultúra, a múlt üzeneteit. A magyarság önbecsüléséhez járult hozzá az európai egyetemes kultúrába kapcsolás írói eszközével.
A Magyar Rádió irodalmi osztályának élén
Az másik irányba, Európa felé is közvetítő író (ld. Budapest idegen szemmel) akkor jutott rendkívüli szereplehetőséghez, amikor 1935 nyarán, Németh László visszalépése után, Kozma Miklós kinevezte a Magyar Rádió irodalmi osztályának élére. Mai ismereteinkkel értékelhető igazán, mi mindent valósított meg e „hangos folyóirat” keretei között elődje programjából Cs.Szabó. Felvilágosító szándékú népi szabadegyetem, népismeretre serkentő országjárás, néprajzi kutatással induló történelemlecke, diákfélóra és élő irodalmi felolvasás, szellemi honvédelmet szolgáló műsor és irodalmi antológia – ez mind belefért a felelősséggel vállalt műsorszervezésbe.A gyors tájékozódási képességéről és reagálásairól ismert író lényegében államhivatalnoki posztról fedezett egy „nyugatos” gondolkodású irodalmi és kulturális műhelyt egészen az 1944-es német bevonulásig. Ő maga csak háromszor állt mikrofon elé: a Nobel-díj átvételekor Szentgyörgyi Alberttel készített interjút, ’41 nyarán szeretett mesterét, Babitsot kérdezte a Dante-fordításért kapott San Remo-díjról, végül egy Kárpátalján rendezett irodalmi hétről tudósított. Hatott viszont írásművészetére, stílusára a rádiózás: a felesleges elhagyására ösztönözte és az olvasóhoz közelítette. (Amikor a londoni emigrációban, 1951-ben a BBC magyar osztályára került beolvasónak, mind a rádiózás, mind a hozzá kapcsolható írói munka tekintetében új munkamódszert kellett kifejlesztenie, de a hallgatókat tízezer kilométerekről is a rádióhoz vonzotta Cs.Szabó férfiasan zengő és kissé tanáros, de megtisztelően cinkos hangja.)
Az első sikerek
A Baumgarten-kuratórium korán észrevette és elismerésként 1936-ban díjjal jutalmazta a művekben hordozott Cs.Szabó-i közvetítői missziót. A fiatal író az összeg egy részét babakelengyére tette félre, a többiből Angliába utazott, hogy a „lázbeteg korról” felmérést, nyugat-európai helyzetképet készítsen. Mire 1937-ben fia, András megszületetett, nyomdában volt a Doveri átkelés c. útinapló, amellyel Cs. Szabónak sikerült igazolnia az előző években feléje forduló várakozást.Sajátos, a korra jellemzően lazább szövetű, esszéisztikus kötetében a háború előtt álló Európáról adott érzékletes és pontos látleletet, észrevehetően az olvasóra figyelő, élvezetes stílusban. A korabeli reformértelmiség eligazító könyvként emlékezett róla sokáig.Az 1937–42-ig tartó öt év mérlegét Haza és nagyvilág című, 1943-ban a Franklin Társulatnál megjelent 360 oldalas esszé és tanulmánykötetében vonta meg Cs.Szabó. Eszerint előző kötete, az 1937-es Levelek a száműzetésből sok múlandóságot hordozott, mert: „a versailles-i kor” tükre volt. Valójában inkább az új műforma, a Márai Napnyugati őrjárata óta meghonosodott őrjárat-műfaj belső elvárásaihoz képest maradt el az említett időszakban az esszéíró. Rövid terjedelmű írásai és a csehszlovák rádió adásaihoz fűzött publicisztikája egyenesen a helytállást és a vitát szolgálták, és csekély irodalmi üzenetet is hordoztak. Kitűnő prognózisait és ítéleteit, frappáns visszavágásait bizonyára élvezte a korabeli olvasó, nemzetkarakterológiához kapcsolódó villanásai a kultúrák mélyére fúrtak. De hol volt már az 1936-ban írt Kárpát kebelében c. felvidéki útirajz erasmusi békehimnusza és történelmi optimizmusa?Két Cs.Szabó-kötet esett így áldozatul a történelemnek: A Magyar néző és a Fegyveres Európa, mindkettő 1939-ből. Az Erdélyben (1940) c. kötet, amelyben szülőföldje értékeit vette számba, ebben a forró helyzetben is kevésbé kötődött a politikához, ezt bizonyítja újrakiadása a kilencvenes évtizedben.
Műveltséggel a háború és a belső meghasonlás ellen
Mialatt sodorták az események, Cs.Szabó már humanista vészjelző órájára figyelt: a harmincas évek vége felé elkezdődött visszahajlása a Horatius-Vergilius-Erasmus-Montaigne-Goethe csillagkép „örök” értékeihez. Barátai találóan címkézték belső ellenállását: a „Róma-London-tengely” reprezentánsát látták benne. Legfontosabb „hiteit” a politika ellenében, szellemi vonzalmakra építette: a kis népek műveltségére, Latin-Európa jó hagyományaira, a nemzeti kultúra, a költészet szellemi honvédő erejére. Látszólag fegyvertelenül egy „fegyveres Európa” ellenében, de mégis karakterisztikus és erkölcsi választ adva egy kis nép akkor már totális válsághelyzetében. Ezzel Cs. Szabó nem entellektüel voltát hangsúlyozta, hanem a humanista Európa Julien Bendától Thomas Mannig sorakozó őrzőinek végvári szövetségesei közé állt.1940-41-ben eljött az ideje, hogy mérlegre kerüljön a reformnemzedék az irodalomban. Cs. Szabó vállalta a kellemetlen szerepet, és Mérleg címen megírta nemzedéke ketté-hasadásának (népiek-urbánusok) a szubjektív történetét. Esszéjével bedobta a követ a vízbe: még Babits halála után sem csitult a vita, s a második rész már a Magyar Csillagban jelent meg.A Mérleg valódi célja az volt, hogy segítse a magyar irodalom egységét, és készüljön a háború után remélt talpra állásra. Cs.Szabó magára vállalta az irodalmi Deák-párt kényszerű szerepét, hogy kimutassa: „beteg századok” bűneit kérik számon egymáson a civakodó írók. Holott a magyar műveltség kulcsa az egymásmellettiség és az egyesülés a nemzetiben.A negyven oldalas, lendületes és hatásos vitaindító a magyar irodalom egész évszázadra érvényes programját és várható veszélyeit vázolta.Cs.Szabó László Illyés Gyulával egyező állásponton hirdette, hogy az irodalmi folytonosság, tehát a világirodalomban való bármilyen szintű jelenlét elemi feltételének szabható az irodalom egysége. A magyar irodalom mindig hajlamos volt rá, hogy elduguljon egyik vagy másik irányban, s akkor nyomban provincializálódott. Ez ellen egyedül a kettős irányú teljes nyitottsággal lehet hatásosan védekezni, ahogyan erről a legnagyobbak példát adtak: az öntudatos néperő és a tanult bölcsesség nagy szintézisével. Ez a – lényegében – Csokonai-modell két helyről kapott megerősítő érveket. Az egyik Cs.Szabó újra felfedezett erdélyi öröksége, amely az emlékírók és bölcs fejedelmek szavaival üzent (1942-ben jelent meg az Erdély öröksége Sárkányfogak c. kötete Cs.Szabó bevezetőjével). A másik Babits kései felismeréséből ered, miszerint a romantika nemzeti eszméjének bizonyos értelmezésében nagy veszélyek rejlenek.
Készülődés a háború utáni időkre
Cs. Szabó László 1941-ben szintén vizsgálta a romantika korát, ezúttal szellemtörténeti intuíciók segítségével, kortársi kapcsolat és korai halál összefüggésében. A Három költő (Byron, Shelley, Keats) c. kötet antológiát is tartalmazott, nyugatos és üldözött költők fordításában, többek között a Radnótiéban. A halálélménynek ezúttal központi szerep jutott, sőt a valóság továbblépett az írói mondandón. Cs.Szabó László, nemzedéktársainak szinte magányos túlélője, gyanútlanul így indította eredetileg romantikus viszonyokat nyomozó esszéjét: “A művész érdeke a lassú növekedés az egykorú világ szeme láttára.”Cs.Szabó azonban, akárcsak Babits, nem „magánkirándulásokat tett az irodalomba”. A háború rémeivel harcolva visszatért eredetileg kezdett hivatásához, hogy közvetítsen: átadja, amit talált, igazolást keressen, felvilágosítson, szélesítse a magyar horizontot. Ez a megtalált szerep vitte át úgy a békébe, hogy lényegében semmit sem kellett módosítania programján, amíg az alkotói szabadsága megvolt hozzá. 1944. március 19-ig mindent megtett a hozzá forduló üldözöttekért, amit „urambátyám-országban” megtehetett egy osztálykötöttségektől mentes, de államhivatalnokként besorolt poszton működő író az egyre szűkülő mozgástérben: elsősorban fordítói munkával látta el zsidó barátait.Műsorpolitikája miatt ugyan korábban is sok támadás érte a rádió felügyelő bizottságától, a hangadók a jobboldali ellentáborból filoszemitának tartották már 35-ben is. Azt is felrótták neki, hogy sok barátja és felesége, akitől szerencsétlen négy év után, még a háború elején elvált, zsidó származású volt. (Megkapta a magáét az ellenkező irányból következő asszonya, a jó nevű rádióbemondónő, Gecső Sándorné miatt is 1945-ben a Népszava hasábjain Zsolt Béla tollából.) Cs.Szabó László férfias gesztussal söpörte le magáról az ilyesféle köpködéseket, erről több megjegyzés is fennmaradt, pl. Illyéshez írt levelekben. A fiatal író általában sok ellenérzést és irigységet váltott ki. Erre nemcsak a már említett szerepek adnak magyarázatot. Cs.Szabó – mint láthattuk – később került az irodalomba és gyorsabb pályát futott be társainál: 1943-ban már a Kisfaludy Társaság, az irodalmi akadémia tagja volt. Illés Endre árulkodó naplójegyzeteiben olvashatjuk, hogy a rendíthetetlen munkabírás és a kifogyhatatlan ismeretszerzés örökös vágya irritálta a többieket. Tudjuk, Illyés is gyakran tréfált vele mindentudása miatt.
Háború után
Az 1945-ös évvel mindenesetre végképp eltemethetjük az írói létezés egy korszakát Cs.Szabó életében. Egyrészt, mert szétszóródtak, meghaltak vagy elhallgattak azok a kávéházi barátok, akik az irodalmi vagy szalonélet kellemes helyszínein a baráti bökverseket gyártották Cs.Szabóról. Mint Kandó László festő, aki képen is megörökítette az írót: „Itt nyugszik Szarvas Szív, aki művelt hulla akart lenni.” Másrészt átalakult az irodalom maga.A háború vége természetesen reményekkel töltötte el Cs.Szabót is, de nem illúziókkal. Miután 1944 márciusában a német bevonulás ellen tiltakozva lemondott a Rádiónál, a Dunántúlon húzódott meg; majd Budapesten vándorolt, mert három házat is kilőttek felőle, lakását pedig lefoglalta a városparancsnokság.A helyzet felmérése után úgy döntött, nem megy vissza a Rádióba, ahol korábbi helyettese, Ortutay Gyula volt az osztályvezető, és ahol úgy megundorodott a megelőző tíz évtől. Terveket szőtt és munkát keresett. Tudunk róla pl, hogy Illyés Gyula kezdeményezésére elkezdte összeállítani az intézményekben megmaradt magyar képzőművészeti alkotások listáját népművelési célú reprodukciók készítéséhez. Néhány hónapon belül, 1945 őszétől katedrát létesítettek számára barátai (az általános művelődéstörténet oktatása vele kezdődött s szűnt meg a hazában) az Országos Képzőművészeti Főiskolán. Az új helyzet Cs.Szabó Lászlót rendkívül inspirálta. A korábbi évtizedben háttérbe szorult ugyanis erős, már a gyerekkorban gyökerező vonzódása a képzőművészethez és a tanításhoz.A háború után Cs.Szabó felvette a kapcsolatot Amerikában élő egykori kedvesével, a fiatalkori novellákban megörökített táncosnővel. Levelezésükből tudjuk, hogy az író első szabad (állástalan) hónapjai a gyász jegyében teltek: L.M. édesanyja halálának körülményei után nyomozott és a békében kiadott első könyvének (Két part, 1946) rövid esszéiben a túlélő bűntudatával állított emléket halottainak: gyászolt és a háború pótolhatatlan veszteségeit sorolta. Nagy gonddal szerkesztett következő békebeli kötetében (Márvány és babér, 1947), amely az Itália-versek páratlan válogatása, már újra a költészet önfeledtségével, élményen átütő derűjével gyógyította a fájdalmakat. Ez volt a latin szellem dicséretének második tétele életművében. A harmadik már az emigrációban született. Cs.Szabó László a negyvenes évek valamennyi írásában a jövőbe fókuszálta a kérdéseket. Amikor 1946- ban az Őszi napok Patakon c. esszéjében a népi tehetségek kiművelésének csapdáira intett, ugyanott folytatta, ahol az Apai örökség (1937) novelláiban vagy a Kígyó c. kisregényében (1941) abbahagyta a gondolatmenetet. Az egyetemes műveltségbe felemelkedő parasztivadék csak akkor képes szolgalelkűség és gőg nélkül viselni a múltját – s erre szükség van -, ha emlékezik, ha emlékeit és az otthonról kapott üzeneteket nem kell elfelejtenie. „A magyarság e vidékies, darabos, nekibúsult, magamagán kesergő humanizmuson keresztül tartozik bele Európába.” Az alapélményt egy valóságos történet adta Sárospatakon, ahová várbeli alkotói pihenésre szívesen járt Cs. Szabó, maga fajtájú írók, zenészek és főleg a város történelmi falai közé. Az ő fogalmazása azonban ekkor már önmaga árulójává kezdett válni a népi kollégiumok egyre radikalizálódó világában: levélben meg is kérdezte a szerkesztőtől, hogy eléggé szordinósra fogta-e a hangot.Egy 1946 őszétől 47 tavaszáig nyúló ösztöndíjas európai körutazással még időt és levegőt nyert utoljára Cs. Szabó László: Déry Tibor révén megismerkedett Szilasi Vilmos filozófus körével, Illyés társaságában a legkülönfélébb francia írókkal, Rómában részt vett a Magyar Akadémia megnyitásán. Részletesen leírta mindezt a Hunok Nyugaton 1962-ben kiadott és 68-ban kibővített változatában, amikor újabb erőtérbe léptette az indító élményt a reformáció genfi emlékművének rejtvényéhez kapcsolódóan.