Önkéntes emigráció?
Kései visszaemlékezéseiben életének legboldogabb két és fél éveként emlegette Cs. Szabó László a 45-48 között a katedrán eltöltött időt. Az örömmel felfedezett tanári szenvedély sem tudta azonban itthon tartani, amikor megérezte, hogy teljességgel képtelen és alkalmatlan a kezdődő Révai-korszak elviselésére. Miként Márai, Szabó Zoltán és más írók Cs.Szabó még szabadon és hivatalosan utazott ki (bár nehezen megszerzett útlevéllel), de amikor felettese visszarendelte volna Rómából, önként elhagyta a hazát. Távozását sokáig tárgyalták társaságban, lakását minden értékkel, nyolcezer kötetes, értékes könyvtárával együtt lefoglalták, majd kiürítés után Hubay Miklósnak adták. Könyvei kallódtak és szétszóródtak, egy részüket az egyetemi könyvtárban látták. Dokumentum értékű rajzos levelet küldött a könyvtárról Rómába Ferenczy Béni azokban a napokban, de többet és a valóságot azóta sem sikerült kinyomozni. Egyetlen könyv került vissza később eredeti, akkor már Londonban élő gazdájához. Rejtélyes előbukkanással egy antikváriumban került éppen Farkas Ferenc, a jó barát feleségének a kezébe 1965-ben az eredetileg dedikált Bernáth Aurél-kötet, amelyet aztán ismételt szerzői ajánlással juttattak vissza őstulajdonosához – ajándékképpen. Cs. Szabó nevét néhány pályatársának csendes segédletével ekkorra már rég kitörölték az irodalomból, csak szektájában – régi olvasóit nevezte így iróniával – őrizték hűségesen.
A családi leltár egészen rövid volt 1948-ban. Cs. Szabó László édesanyja Kolozsvárott élt, író fiával 1944 után soha többé nem találkozott, úgy halt meg 1967-ben. (Szinte végzetszerű, hogy egy év leforgásán belül végképp egyedül, női oltalmazók nélkül maradt Londonban Cs. Szabó: feleségével hirtelen szívgörcs végzett a Mews udvarán.) Magyarországon, Budapesten élt (féltestvérére, Károlyra szoruló) édesapja, akit kevéssel László fia távozása előtt még szerencsésen kimentettek az ÁVO kezei közül. Halála után ő lett az idősödő írót versekben és emlékezésekben elszámolásra késztető „vérző fantomok” egyike. Az író fia, András a nyurga kamasz, nehéz körülmények közé került anyja oltalmában maradt 1956-ig, amikor apjához menekült Angliába. Az ő sorsa az előző két férfi-ős alapviszonyának megfelelően az apától különbözés tudatosságát és terheit egyaránt hordozta magában. Az asszony, akit a veszélyes határokon át maga után vonzott Cs.Szabó László – bár évek óta hozzátartozott már – , a következő korszak, az emigráció csendes hősnője 1968-ig, ő Bözsi, Gecső (Ihrig) Erzsébet.
Emigrációban „Olaszország”
Tizenöt kötetes sikeres író és kinevezett főiskolai tanár létére is a menekültek olasz poklába került volna Cs. Szabó László, ha nem menti meg nyelvtudása, mellyel az 1950-es a „szent évben” csekély jövedelmet szerzett Firenzében egy utazási irodában. Szerencsére Rómában élt a hűséges diákkori barát, Papp Géza is, akihez bármikor lehetett folyamodnia. Levelek tanúskodnak róla, hogy a senki földjén, bizonytalanságban töltött másfél év volt a legnehezebb szakasz életében, többször küzdött depresszióval . Talán az utolsó segítő percben menekült utána élettársa, hogy drótakadályokon átmentett szeretetével megvédje. A menekültlét ill. az érzékeny korszak személyes élményeiből formálódott egy későbbi novelláskötete, az Irgalom (1955). Amíg az amerikai ígéretekre és más visszajelzésekre várt, a szükségből csinált erényt Cs. Szabó László: mindent felkutatott és megnézett Firenzében és még ahová csak eljutott a menekült utazási kedvezménnyel. Így a nehezen viselt időszak végére élő és élményivé tett itáliai művészettörténeti tudással tarisznyázta fel magát, amely későbbi nagy itáliai esszéihez szolgált alaprétegül. Az ötvenes évektől kezdve újraépített Cs.Szabó-könyvtár tanúskodik arról, hogy erre a tapasztalati tudásra rétegeződött a könyvekből nyerhető legkorszerűbb tudás, és az előbbi kettőt a gyönyörű katalógusok képanyaga tartotta frissen az írói munka közben. A három megértési és értelmezési fázisra épülő írói módszer tudatos volt, majdnem pontosan aszerint, ahogyan az emigrációban barátjává lett Kerényi Károly vallástörténész ajánlotta a múlt emlékeinek a lehető legmélyebb megismerését tanítványainak. Ugyancsak ekkor alakul ki Cs. Szabó közeli kapcsolata a Vasárnapi Kör névsorából ismert művészettörténésszel, Tolnay Károllyal, a későbbi dedikációk Carlójával, aki Michelangelo tudós kutatójaként lett a Casa Buonarroti igazgatója, vagy munkatársi viszonya Folco Tempestivel. Cs. Szabó első emigráns publikációja a reménytelenség ellen írt olasz naplójegyzetekből készített válogatás volt a Nyugati Hírnökben. Itália a későbbi időkben a legszebb nyaralásokat hozta Cs. Szabóék életébe: Papp Gézáékkal jártak a Dolomitokba, amíg felesége élt. A római fogorvos-diáktárssal egy életen át tartó férfibarátságáról vall az Utolsó vacsora c. itáliai novella, amelyet 1975 Karácsonyán meglepetésképpen olvastak be az Angol Rádióban. A hatvanas években Cs. Szabó László gyakori vendége volt a római Triznya-kocsmának, ahol akkoriban – a néhai barát, Szőnyi István Zsuzsa leánya és a tanítvány Triznya Mátyás festő otthonában – hazai és külhoni magyarok cseréltek egymással élményeket, könyveket és gondolatokat. Szőnyi Zsuzsa Roma summus amor címen az íróval váltott levelekből 1999-ben közzé tett válogatásában belülről követhető az a folyamat, ahogyan az író „mesterségét, az emigrációt tanulta”. Vagyis, ahogyan európai felfedezéseinek a hasznát az írói munkákba begyűjtötte. A házaspárral töltött nyári szabadságuk dél-franciaországi kalandozásaiból születtek pl. a Katolikus Szemlében közreadott kitűnő útirajz-esszék.
„Róma-London tengely”
Miután elhagyta a partjait, Itália minden tekintetben jó ómen lett Cs. Szabó életében: a római Anonymus Katolikus Könyvkiadó igazgatósága rendelte meg és adta ki 1953-ban „Magyar versek Aranytól napjainkig” címmel az első szakszerű emigrációs magyar versantológiát, amelyhez Cs. Szabó áttekintő irodalomtörténeti bevezetést és jegyzetet is írt. A siker nem maradt el, mert minden elfogultságával együtt biztos alapkészletet válogatott össze a diaszpóra magyarsága számára. Arany János és költőtársainak verseiből „közös Tóránkba”. Számos Cs. Szabó elbeszélésnek a helyszíne, esszének a tárgya van Itáliában, és ami talán az egész életmű csúcsát jelenti egyben, itt fogant a Római muzsika. Az 1970-ben megjelent esszéregény, Cs. Szabó László latinitásának a harmadik, a zárótétele. A három naplóból és három esszéből egybefűzött könyv poétikailag különösen figyelemre méltó teljesítmény. Miközben az író az Orpheusz-mitosz szálaira szövi az elhunyt társról, feleségről valló emlékezést, és a gyász rítusával él, a mai Róma, a romokból kilépő ókori világváros, a multikulturális gazdagságában időjátékkal megelevenített múlt egyszerre zeng fel a háttérben, mint egy szimfóniában. Az érzékeny hallású ítészeknek ez oly kellemes volt, hogy az olasz műveltségért kifejtett magyar nyelvű irodalmi szolgálataiért 1973-ban Cs. Szabó László a Cavaliere della R. I. (az Olasz Köztársaság Lovagja) címet vehetett át, és még ugyanabban az évben tagjai közé fogadta a Római Accademia Tiberiana. Ezzel zárult egy motívum is az életműben: modernizálódott, nyelviségében is átalakult Cs.Szabó László írói klasszicizmusa. Utolsó születésnapján, 1983-ban “Az illyési íróbirodalom játékszabályainak gunyorával az alkalomra kitűzte egyetlen kitüntetését, az olasz köztársaság lovagkeresztjét”. (Sárközi). „Londonország” A Szigetország volt a páholya Európára-mondogatta a kritikus Béládi Miklós. Sziklaváram, Anglia!-kiáltott fel egyszer az író. Cs.Szabó Lászlónak 1950 nyarán sikerült feleségével bevándorolnia Angliába: a szigorú meghallgatáson is jóváhagyták álláskérelmét a BBC-nél, s ő eleve ezt választotta az Amerika Hangja és New York helyett. Döntését soha nem bánta meg; 1957-ben angol állampolgár lett és akként halt meg Budapesten, miközben végig magyarul író magyar író maradt „London-országban”- ahogy ő mondta. A légkör miatt – válaszolta a “Miért éppen Anglia? -kérdésre később. Ez a légkör elviseli a másságot, hatékony gyógyszer a kontinensen burjánzó zseni-kultusz ellen, irodalma műfaji gazdagságát bámulatosan asszimilálja, arányérzetre nevel önmagunkkal szemben. Byron-Shelley-Keats tanulmányírója a Szigetországban szabadult meg végleg a közép-európaiak romantika – vonzalmától? A Cs.Szabó-szövegeken fojtottan átsütő líra itt, idegen földön – és eléggé késői alkotói korban – önálló versekben csapódott le (Félszáz ének és egy játék, Látóhatár 1959). A háborgó lélek freudi szörnyetegeivel a modern hangú prózaversekben (Pokoltornác, 1974) számolt el „Az öreg költő” (a kötetet a londoni Szepsi Csombor Kör jelentette meg, a címével idézett korábbi vershez zenét komponált Farkas Ferenc). Személyes vallomások és vonzalmak, esetleg további titkok után tehát felesleges nyomozni az emigráns korszak életművében: ami szorosan a magánéletre tartozik, finom áttétellel megtalálható a versekben, a többi a novellákban (Irgalom, Róma-1955, Közel s távol, Budapest-1983), vagy az egybefűzött életrajzi esszéket regényesítő Hűlő árnyékban című kötetben (EPMSZE, 1982). Mit köszönhet leginkább az angliai menedéknek a hazai olvasó? Azt a legalább 100-120 kitűnő esszét és jó néhány műfajilag csak körülírásokkal besorolható kötetet, amelyek megírására a hazában nem lett volna alkalom. Közöttük sok a képzőművészeti tárgyú (olasz, görög, angol, flamand), Shakespeare színházával, az európai kultúra figyelemre méltó pillanataival vagy alkotóival kapcsolatos korfestő, portrét adó, útirajzba épített, esetleg olyan műtárgy- vagy kiállításesszé, amely az egyes darabokat nagyobb horizont alá vonja, vagy valamilyen kérdés, személy köré rendezi. A műalkotásesszék egy részéből mintegy ciklusok kerekedtek végül valamiféle ‘Nagy Európai Olvasókönyv’, ‘Európai Műsorfüzet’ és ‘Angol Páholy’. Ha a nyugati magyar irodalom intézményi keretei között nem is volt mód minden egyes írása szisztematikus kiadásra – megszületett és legalább nyomtatásba került Nyugaton a Cs. Szabó-életmű terjedelemre sem csekély és mindenképpen súlyosabb második fejezete. Cs.Szabó László alkotói biztonsághoz két gyakorlati szempont is hozzátartozott Angliában: megélhetést és szellemi hátteret meg infrastruktúrát egyaránt kapott a BBC-nél, anélkül, hogy írói függetlenségét fel kellett volna adnia. Az Angol Rádió megfizetett munkaidejében írta meg az esszémagot, amelyet azután rendszerint többszörösen átdolgozott; rádiós támogatással utazhatott a nagy Shakespeare-előadásokra és a reprezentatív kiállításokra. Írói munkáját az angolok is respektálták, de kiváltképpen közvetlen főnökei a magyar osztályon, Rentoul Ferenc és Siklós István. Kivételes elbánással, korhatár felett nyugdíjazták. A másik előny, hogy a magyar emigráció londoni kisebb szigetére se nem ismeretlenül, se nem ismeretlenek közé érkezett. Tábori Pál és a jó barát Szabó Zoltán nemcsak az útját egyengették a magyar osztályra, hanem Cs.Szabó írói-szellemi meggyőződéseinek két fontos elemét képviselték, szerencsésen, meghasonlottságok nélkül, miként az a londoni magyar emigráció demokratikus hullámára, az un. 47-49-esekre általában jellemző volt. Ez a közeg frissítően hatott a nehéz esztendők után.
Az Angol Rádiónál
Londonban – az emigráció számára – mindvégig a legfontosabb szellemi központnak számított a BBC magyar osztálya, amelynek majdnem minden jelentősebb londoni író és újságíró belső vagy külső munkatársa volt. Kelet-Európai Osztályát a háború alatt Victor Chambers, 1946-48-ig Tarján György, 1948-tól a kiváló Rentoul Ferenc vezette, 56-ban Urbán György volt a helyettese. 1956-ban a BBC körül létezett egy értelmiségi csoport, amely messzire nyúló politikai befolyásolását is latba vetette a magyar ügyért. Léderer Lajos ügyvéd, korábban Lord Lothermere titkára még Budapesten, Andrew Martin (Neugrüshel András) a BBC legfőbb kommentátora, a Safe Comity elnöke volt 56-ban. Köreikbe tartoztak a magyarok közül Cs. Szabó László, Iványi-Grünwald Béla történész, és a régebbről magyarbarát Macartney Elemér oxfordi professzor, az Angol-Magyar Baráti Társaság, a BHCF elnöke. Cs.Szabó a megfontolt és határozott, de demokrácia hívő angolok közé illett: 56-ban az első perctől óvott túlzott politikai reményektől, és féltette a fiatalokat. Hamarosan igazolta a sors, amikor megindult a menekültáradat. “Húszezer fiatal író tart Nyugatra” – vicceltek később Cs. Szabó aggodalmán. Köztük volt fia, András, aki barátja, Sárközi Mátyás társaságában érkezett Londonba 56 decemberében. A hatvanas években mindketten a BBC munkatársai lettek egy időre. Cs.Szabó Lászlónak a mikrofon nem csupán az 52912-es fordító és beolvasó munkaeszköze volt a BBC-nél. Serkentette a „fordítói igavonóban” a független írót, visszahelyezte a képzett rádióst a mesterségébe, és néhány év alatt világpolitikai és világirodalmi kilátóra emelte a menekült közép-európai írót. Lelkendezésre természetesen semmi oka sem volt Cs. Szabónak: eleinte eléggé szűk magyar körben, szinte maguknak éltek ketten a feleségével, egy Hyde Parkhoz közel eső felújított és hangulatos kis Mews-ban, a hajdani kocsis-soron. Leginkább Szabó Zoltán segített eligazodniuk az új körülmények között. Az angliai magyar emigrációnak további sajátossága volt, hogy a legkisebb lélekszámú, még a 2. világháború elől oda menekült liberális értelmiségi csoportja már teremtett bizonyos szellemi- erkölcsi tőkét és kapcsolatokat a később érkezők számára. Cs. Szabó László nemzedéktársait fedezhette fel köztük, ill. az atyai elődöket (Balogh Tamás, Káldor Miklós, Angyal Dávid, Menczer Béla, Iványi-Grünwald Béla, az írók közül Mikes György, Tábori György és Pál, a hazatérő Hatvany Bertalan és Ignotus Pál, illetve nagynevű társadalom-tudósok és művészek: zenészek, képzőművészek és filmesek, a Budapest-trió és Buday György, a fametsző). Az ötvenes évek elején lazán összetartó intellektuel – társadalomnak mégis nagy nyeresége volt, hogy Londonban telepedett le a második Szabó. (Szabó Zoltán a SZER állandó szerzője volt Londonból, 1949-ben érkezett.) Cs.Szabó jelenléte amellett, hogy maga köré vonzotta a minőségelvű irodalom híveit és képviselőit, a következő nemzedék, a fiúk generációjának szellemi – írói felnövesztésében, az önálló nyugati magyar irodalom tudatos szolgálatában mutatkozott meg legjobban. A Nyugat első két nemzedékének kézfogását adta tovább (legjobb ajánlója Fenyő Miksa volt), és segítette a későbbi nemzedékek, főleg az 56-os diákok természetes beilleszkedését az általa és személyében megszakítás nélkül képviselt egyetemes magyar irodalomba. Felvilágosító vállalkozását arra is kiterjesztette, hogy a hazának szóló irodalomtörténeti tanulmányaival, kritikájával (Ország és Irodalom, 1963; Katolikus és protestáns szellem…, 1971) az otthoni tudatban kínosan ébren tartsa az elődök emlékezetét és nyelvi gazdagságát. Rádiós ötleteivel (rejtvények, pályázatok, hangjátékok, beszélgetések) intézményeket pótolt, ahogy mondani szokás.
A „két Szabó” Londonban
Különös igazolásnak számíthatott Cs.Szabó László számára, hogy éppen Szabó Zoltánnal fonta össze a sorsát az emigráció. A művelt és realistának elismert szociográfus és tanulmány-író volt talán az egyetlen a reformnemzedék „népi” táborából, aki elfogultságoktól mentesen valóságos helyére állította Cs.Szabót a háború előtti kortársak között: “korjelenség volt: ugyanazokkal a módszerekkel igyekezett tudatosítani az Európaeszmét ő, mint a parasztság ügyét a népiek, nagyjából ugyanazon rétegekben és ugyanabban a már késő periódusban. A portré kettejük – ügyekben megszentelt – összetartozását is hitelesítette a londoni életszakaszra. Három irodalmi fórumhoz, három emigráns helyzethez kapcsolódott közös tevékenységük: Az Új Látóhatárhoz (1952), amely a Látóhatár c. kőnyomatos újságból nőtt ki, az Irodalmi Újsághoz (mely a Magyar Írószövetség lapjából önállósult 1960-tól) és a Szepsi Csombor Körhöz (1965-), amely a kontinensre is kisugárzó értelmiségi fórum volt Londonban. Mindhárom intézmény a nyugati magyar irodalom nélkülözhetetlen, más-más szerepet betöltő tényezője volt, amelyekben Cs. Szabóék alapítói-szervezői és szerzői-alkotói szerepet is játszottak egy személyben. Olyan arányban természetesen amennyire témáik lehetővé tették. Míg Szabó Zoltán a Bibó-életmű gondozója- és terjesztőjeként, a korszerű haza- ill. nemzetfogalommal, politikai józanságával alapozta meg a modern magyarság-képet az 56-os fiatalokban, és juttatta vissza a hazai vérkeringésbe, Cs.Szabó termékeny, műfaji vonatkozásban és szellemi tartalmát tekintve is táguló írói életművével adott példát a megújulásra.
Összefogás a Látóhatáráért
Legelső közös lépésük egy 1952-ben írt körlevél volt a Látóhatár c. kőnyomatos lap megmentésére Borsody István amerikai segítségével. Felmérték, hogy a szabad földre menekült magyar szellemi élet nem nélkülözheti tovább a közös és alkalmas fórumot, ezért indítványozták egy ötszáz fős Látóhatár Baráti Társaság alapítását a kiadás folyamatosságának biztosítására. A felhívást nem várt siker követte, és 1953 tavaszán nyomtatott formában útjára bocsátották a magyar emigráció egyik legszínvonalasabb folyóiratát (későbbi nevén Új Látóhatár), amely egészen a hazai rendszerváltásig vitte tovább a Nyugat, a Válasz és a Magyar Szemle hagyományait. A folyóiratnak Cs.Szabó László a házi szerzője volt, publikációinak jelentős része került hozzá, készülő könyveinek részletei, a nyugat irodalom életét érintő előadásai, átdolgozott rádióesszéi is jórészt itt találtak helyet, nem beszélve a születésnapi különszámokról, amelyekkel a szerkesztőség fejezte ki a megbecsülését. Az Új Látóhatár korszakban a folyóirathoz kapcsolódó Aurora kiadó jelentette meg a nagyszerű Római Muzsikát 1970-ben és (az évforduló tiszteletére) 1973-ban a Petőfiék című tanulmányfüzetet.
1956 ügyéért
Másodszor a történelem osztott szerepet a két Szabóra 1956 után. A Londonban otthonra lelő 56-os kezdeményezések közül az íróké bizonyult a legnagyobb hatásúnak a hazai és az emigrációs (nyugati) magyar irodalom szempontjából /ill. a kint íróvá-olvasóvá érő következő generációk számára. 1957-ben a Magyar Írószövetség Külföldön kongresszusán Faludy György, Horváth Béla, Ignotus Pál, Pálóczi-Horváth György mellé – mint korábban érkezett tekintélyes emigránsokat – a politikus Kovács Imrén kívül Szabó Zoltánt, és Cs.Szabó Lászlót is beválasztották a vezetőségébe. Az Írószövetséghez eljuttatott amerikai pénzből eltartott Irodalmi Újság 1957 novemberében 2750 előfizetőt jegyzett és átlagban 2200 példányban fogyott el a standokon, tehát egy ideig sok ezer magyar olvasó véleményét hívta elő vagy alakította. Cs.Szabó politikai korrektségét és finnyásságát fejezte ki, hogy tekintélyét és tollát később újra a Lap szolgálatába állította, de a hatalmi csatározások elől kilépett az amúgy is rövid életű szervezetből. Írói működése egyre fontosabb volt számára, hiszen lassan kiépült a kiadók és nyomdák hálózata, és a szerkesztők várták a jó kéziratokat. Amikor az 56-os fiatalok az Irodalmi Újság korszerű átalakítását kérték, támogató és biztató szavakon túl csupán a két londoni közvetítő, a két Szabó állt ki a javaslat mellett. Következetesen azt képviselték: nem szabad engedni, hogy a szerkesztőség önkénye miatt elszigetelődjenek, és elkedvetlenedjenek, netán egymás ellen forduljanak az emigráns írók. A fiatalok közül Gömöri György így fogalmazott: „ez az első magyar emigráció, amelynek irodalma van, s irodalmi élete van, és ha az Irodalmi Újság a magyar irodalom szerves részének tekintené magát, mint ahogy nem tekinti, akkor ez meglátszanék a lapon, az Irodalmi Újság alapfeladata lenne, hogy tartsa rajta a kezét a magyar élő irodalom ütőerén, és segítse, hogy legyen rendszeres irodalomkritika az emigráción belül.” A menekült 56-os írók számára rossz emlékezetű Írószövetség megszűnt, de az angliai generációs és világnézeti vitákban Cs.Szabó és (a tovább, 1962-ig kitartó) Szabó Zoltán oldalán kezdett karakteres arcot mutatni a hazából érkezett új nemzedék. Az átalakuló szerkesztőséggel Párizsba települt Irodalmi Újságnak Cs.Szabó később az egyik állandó (színvonalat emelő) szerzője lett. Legnagyobb számban többszörösen átdolgozott rádiósesszéit helyezte el, megjelölve az eredeti forrást, mert a kenyéradó BBC ehhez szigorúan ragaszkodott. Amikor az Írószövetséget túlélő Magyar Könyves Céh önállósult és Szabó Zoltán vezetésével komoly könyvkiadói vállalkozásba kezdett, itt jelent meg a Halfejű pásztorbot, Cs. Szabó görög témájú sorozatának első kötete 1960-ban. Ekkortól számítjuk legjobb írói éveinek a kezdetét. Paradoxonként hangzik, de Cs. Szabó és Szabó Zoltán nem kizárólag a hiteles életművel kivívott tekintély (bár az is megvolt) hanem az alapkérdésekben tapasztalt gondolkodásbeli rokonság miatt maradhatott együtt a fiatalokkal a strukturálódó emigráns, majd nyugati magyar irodalom centrumában. 1, Semmi értelmét nem látták az emigráns képviseleti politikának, helyette a nyugati menekültek művelődését, saját szellemi-irodalmi életének a megteremtését találták előbbre valónak. 2, Nem vonták kétségbe, hogy a magyar irodalom súlypontja Budapesten van, de természetes jogon beletartozónak értették a határon túl született magyar műveket: „Az irodalmi nemzetbe azzal kerül bele az ember, amit ő maga ír (Szabó Zoltán)”. Szabadságuk okán fenntartották a korrekció igényét az otthoni gondolkodással szemben, és mindent a hazai bezártságának, kiszolgáltatottságának csökkentéséért kezdeményeztek. Felfogásuk korszerűségét mutatja, hogy ebbe az irodalom- és nemzetértelmezésbe („Az együvétartozókat az államhatárok egymástól elválaszthatják. Egymástól el nem idegenítik”) Még azok a történelmi fordulatok is belefértek, amelyek a két londoni író halála után következtek be. Exterritoriális tudatuk (Sz. Z. fogalma) rendkívüli értéke ma is, hogy a két háború közötti szellemi Európa-eszmének használható és valóban egyetemes magyar irodalmi kereteket biztosító, modern változatát foglalja magába. Érvényeset a leszakított részek magyar irodalmára és a diaszpóra számára is a közös anyanyelv és a megőrzött kultúra egyetemes-ségében. A fenti logika eredményeképpen az emigráció okának ill. 56 eszméjének a feladása nélkül lehetett később a hasonló alapokon álló hazai pályatársakkal ott folytatni a beszélgetést, ahol valamikor abbahagyták. Erre két példa Cs.Szabó munkásságából a levelezés és a nyilvános beszélgetés kései műfaja. Az előbbivel afféle Kazinczy-féle szerepet töltött be a magyar irodalom Londonban élő tekintélye, ennek haszna praktikusan még nem mérhető fel. Illyés Gyulának írt leveleiben 1966 után Cs.Szabó már jeleket látott a kinti és a hazai irodalom, kultúra egyesülésének az esélyeire. Két tükör közt című kötetében, amelyben Weöressel, Pilinszkyvel, Illyéssel ült szemközt, illetve őt kérdezték, külön műfajt honosított meg a magyar irodalomban, a két hangra írt dialogikus formában kibontakozó közös igazságkeresés hagyományokból modernre hangolt változatát, amelynek lehetőségei lényegesen meghaladják egy interjúét. Sajnálatosan ezeknek az írásoknak egyike sem ismert a hazai olvasóközönség előtt, Hegyi Béla Távolsági beszélgetések (Bp. 1989) c. kötetének Cs.Szabó-fejezetét kivéve. Mindezt azért kellett külön kiemelni, mert az 1964-től kezdődő enyhülés illetve a politikai indítékú dialóguskeresés nagy hetvenes évtizedét megelőzően – egészen másféle alapokról – Cs. Szabóék már megkezdték az irodalmi nemzet természetes egyesítését. Mondhatni, attól az időtől kezdődően, amikor a nyugati magyar irodalom mint önálló entitás létrejött. Ezzel Cs. Szabó a maga részéről folytatta azt a magyar-magyar párbeszédet, amelyet más terepen és szereplőkkel kezdett a két háború között.