A két Szabót összekötő harmadik nagy vállalkozás – a londoni Szepsi Csombor Kör támogatása és a működtetésben való aktív részvétel – volt a leggyümölcsözőbb és a leghosszabb élettartamú közös ügy. Előzményeit képezte, hogy az első évtized közös nemzedéki fellépései összekovácsolták az 56-os fiatalokat, és tudatosult bennük, hogy rájuk szabott értelmiségi irodalmi fórumot nem találnak az emigrációs intézmények között, tehát maguknak kell megteremteniük.
Bármennyire lekötelező volt ugyanis a magyar emigráció angliai múltja, vagy presztízse, az ötvenes évek legelején még alig működtek komoly magyar egyesületek, kultúrkörök, vagy más csoportok, és elég kevés átjárás adódott a meglévő, főleg felekezeti közösségek közt.
Az angliai emigráció szervezetei és fórumai lényegében az 56-os diákok és menekültek megérkezése után telnek meg élettel, ill. alakultak meg, és virágkorukat a hatvanas-hetvenes években élték. Amit tehát a korábban érkezettek előkészítettek, annak hasznát csak később lehetett érzékelni, amikor a befogadó ország is odafigyelt a menekültekre. Ha az irodalom vonatkozásában nézzük a dolgot: előbb ki kellett építeni az irodalmi élet feltételeit, kialakítani működését, és amikor jelentkeztek a belső elvárások, igények, létre lehetett hozni alkotók és olvasók találkozásának a fórumait. A magyar emigráns írók összefogására szolgált, és 56 után jelentett előnyt , hogy a Nemzetközi PEN, az írói világszervezet kebelében Tábori Pálék külön menekültcsoportot hoztak létre; 1951-ben Londonban újságot is kiadtak. Cs.Szabó László a Nemzetközi PEN angol tagozatának volt a tagja, később az International PEN Books egyik szerkesztőjének választották. Voltak tehát írók, de hol volt az olvasó? Az emigráns magyarok angliai társadalmának alsóbb rétegeiről keveset lehetett tudni, kulturális életükkel az egyházak foglalkoztak. Az 1946-után egyenként érkezett emigránsok többsége politikus volt, vagy legalábbis részt vett a politikai életben, ők a magyar kultúra potenciális fogyasztói lehettek, esetleg alkotóivá is válhattak (Wagner Lilla). A szervezett pártok közül az Magyar Szociáldemokrata Párt emigráns frakciója telepedett le Angliában Szélig Imre vezetésével, aki sokáig szerkesztette a BBC munkás- rovatát, és Londonban adta ki a Népszavát 1949-től. Közönségük valamivel zártabb volt, de szívükön viselték az élő magyar nyelv és kultúra megőrzését. Távozásuk Londonból ilyen értelemben veszteségnek számított.
Az egyetlen olyan értelmiségi társaság, amely a folyamatosságot és a függetlenséget őrizte, az 1951-ben Macartney Elemér (C.A.Macartney) oxfordi professzor vezetésével létrehozott Angol-Magyar Kulturális Munkaközösség (British Hungarian Fellowship) volt, amelynek elnöke később Sir Thomas Moore, majd Teleki Mihály gróf , ill. a magyarországi tapasztalatokkal rendelkező Cushing pofesszor lett. Utóbbi szívesen látott vendége, sőt előadója is volt a Szepsi Csombor Körnek és – magyarokkal egy sorban – haláláig aktívan részt vett a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság munkájában. A Szepsi Csombor Körnek kitűnő kapcsolatokat sikerült velük fenntartania, és Cs.Szabó László szintén haláláig közkedvelt előadója volt e másik körnek, amelynek angol tisztségviselőit még a hazából ismerte. 1968. novemberében pl. „Lázár Rómában” címmel római naplóból olvasott fel, éppen Szabó Zoltán elnökletével. Ez a Társaság ma is működik, nem szüntethette meg semmilyen politikai aktualitás.
A Szepsi Csombor Körnek igen jó kapcsolata volt ezzel a testvér körrel. Ez a londoni értelmiségi elit-bázis alkalmas volt némi külpolitikai tevékenységre is: Cs.Szabó barátai közül Révai András, a Pester Lloyd volt munkatársa tartott kapcsolatot angol politikai körökkel.
Az 1956-os emigráció jelentős mértékben felduzzasztotta a nagy-britanniai magyarok létszámát és megmozdította a már kint élők körül az életet. Bár 1961-re mindössze 14 ezren maradtak, jelenlétük minőségileg alakította át a korábbi helyzetet. Az angliai egyetemek és főiskolák legalább 400 hallgatói férőhelyet ajánlottak fel a menekült diákoknak, ami ugyancsak az 56-os angliai diaszpóra kitüntetett lehetőségeire mutat. Arányuk az angliai emigráción belül módosította a korábbi szokásokat és igényeket.
A hatvanas évek közepére tehát egyre sürgetőbbé vált, különösen az alkotó értelmiségiek számára, megfelelő alkalmakat teremteni a találkozásra Londonban. Kinőttek a diákkorból a menekültek, adva volt a szellemi kapacitás, létezett egy eléggé sokrétű, megszólítható szélesebb kör. Miközben a hollandiai, bécsi, németországi értelmiségi menekültek sorra alakították ki a lehetséges kulturális egyesületeket, köröket, sőt 1962-ben Párizsban megszervezték a Magyar Műhelyt (akkor még széles alapokon, bevonva jó néhány angliai munkatársat), a nagy-britanniai írók-költők még mindig csak asztaltársaságok, baráti találkozások közelségében keresték a megoldást. Saját erőtér kialakítására már tettek ugyan néhányan kísérletet, de az még túlságosan diákos volt.
Az Oxfordi csoport (Gömöri György, András Sándor, Márton László, Krassó Miklós) 1959-ben már megpróbált saját orgánumot teremteni az Eszmélet c. folyóirat megjelentetésével.Ez a különvélemény látványos gesztus maradt ugyan, mert a folyóirat mindössze egyetlen kéziratos számot ért meg, de erről azok is megemlékeztek, akik sohasem vehették a kezükbe. A lap nevével kétszeresen figyelmeztetett az idő múlására: egyik mentoruk, Szabó Zoltán Bibó István írásainak a szellemét idézte; ifjú szerzői már József Attilán nőttek fel és a forradalommal lettek felnőttek: kijátszani, vagy felhasználni őket nem lehetett.
Az angliai irodalmi alkotói csoport szimbolikus, szinte nemzedéki felnőtté avatását jelentette, hogy 1963-ban rövid időre Londonban járva Illyés Gyula megelégedéssel és örömmel „regisztrálta” az ígéretes fiatalokat egy hosszúra nyúlt este alkalmával Siklós István lakásán.
A több irányból érezhető közös szándékot végül – fegyverbarátsággá edződött párosban – a londoni Czigány Lóránt – könyvtáros (British Museum), irodalomtörténész – és Siklós István – rádiós (BBC), költő, szanszkritológus – artikulálta, amikor 1964 decemberében meghirdette a Kör programját. A szervezőmunkába egy darabig közvetlenül bekapcsolódott Cs. Szabó Londonban élő fia, András.A névadást viták előzték meg, jól meg kellett fontolni, milyen emblémát emeljen maga fölé egy többirányú szellemi vállalkozásba kezdő értelmiségi csoport, amikor már foglalt Mikes Kelemen, Bornemissza Péter és Bessenyei György neve más magyar kulturköröknél, a Kőrösi Csomát többen elvetették. A névválasztásból és a kör meghirdetéséből végül pontos önmeghatározást olvashattak ki az érdeklődők: “A Szepsi Csombor Kört olyan fiatal értelmiségiek alapították Londonban, akik 1956-ban – Szepsi Csombor Márton (1595-1623), az első magyar útleírás szerzőjének szavaival messze idegen földekre … látni, hallani, tanulni, értelmet venni minden tartóztatás nélkül elindultak. A Szepsi Csombor Kör egyetlen célja az anyanyelvi műveltség ápolása külföldön; ezt irodalmi műsorok rendezésével és könyvkiadói tevékenységgel valósítja meg.
Cs.Szabó örömmel hallotta Szabó Zoltántól, hogy a fiatalok rá is számítanak a jelentős vállalkozásban, és szó szerint vette, hogy közös áldozathozatalt várnak a tagoktól.A bemutatkozó első előadást ő tartotta Shakespeare politikájáról. Nem váltott ki belőle ellenérzést az sem, hogy már e választással határozott nézeteit érvényesítette a fiatalok csoportja: a múltról igen, a jelenről nem politizáltak: Churchill haláláról aktualitása ellenére sem emlékeztek meg külön.
A fiatalok magatartását mindvégig jellemezte a karakterisztikus véleményformálás: 1960-ban nevezetes romantika-vitában álltak ki vitára néhányan Cs.Szabóval az Irodalmi Újság hasábjain, később is a Mikes Kelemen Körben vagy a Magyar Műhelyben. De mindig tárgyszerűen, csak a mestertől tanult fogások voltak kemények, és „Csé” ezt sokszor még élvezte is. Nem ilyen módon viszonyultak a szerepüket tévesztett emigráns politikusokhoz a fiatalok: bizony alaposan helyre tették Kovács Imrét egy novella-pályázat nyertes írásának (Sándor András) erkölcsi-politikai félreértelmezése miatt 1967-ben.
Borbándi Gyula végül az apolitikus címkével jellemezte az 56-os diákok (később, Cs. Szabó után) középnemzedéknek nevezett csoportját, mert nem értette meg másféle, modern (emigrációs és irodalmi) szerepfelfogásukat, különösen amikor már az avantgarde irányzatok is erősödni látszottak körükben.
Cs.Szabó László és a fiatalok
Cs.Szabó László, aki Angliában másodszor élte meg a romantika felszámolását maga körül, közelről és jól látta a fiatalok horizonttágulását az atomkor viszonyai között. (Saját fiával, az utazó „világpolgárral” folytatott terjedelmes beszélgetésében pedzett ilyen gondolati eltolódásokat, sajnos ez a Római muzsika párdarabjának szánt írás kimaradt a kötetekből szerkesztői megfontolások miatt és azóta is kiadatlan.)
A Szepsi Csombor Kör 25 éve alatt a londoni Lengyel Klub dísztermében 102 alkalommal rendeztek találkozót, estet, előadást, megemlékezést, vitát vagy beszélgetést, esetleg önálló bemutatkozást, könyvnapokat. A programoknak Cs. Szabó legalább a tizedét kitöltötte, pedig a hetvenes évek második felétől már gyakran betegeskedett. Előadott Shakespeare-ről és a magyar koronaküldésről, római élményeiről és a Római muzsikáról, 1977-ben beszámolt new york-i látogatásáról, bemutatta új könyveit, felolvasott saját verseiből, és szívesen segédkezett mások szövegeinek interpretálásában; bevezetőt és köszöntőt mondott, hozzászólt és vitatkozott, kérdezgette a hazából érkezett vendégeket. A kávéházi asztalt és a katedrát egyaránt jelentette számára ez az értő londoni közönség, amelyet küldetésének lezárulása után a nyugati magyar irodalom négy fontos műhelye között tartott számon minden krónikás.
Cs. Szabó személyes hatása kétirányú volt: a felnövő fiatalokkal munkaközösségben, mint hajdanán a Nyugatosoknál, egyfajta minőséget honosított meg a nyugati magyar irodalom és művelődés őrzőhelyein, és ezt igyekezett a diaszpóra és a haza felé szétsugározni nyomtatásban és az éteren át: a Katolikus Szemle és a Látóhatár, Új Látóhatár hasábjain, azután az Irodalmi Újságban és a Magyar Műhelyben, a Szivárványban, vagy a rádióműsorokban.
Külön területe és élő terepe volt a vitának és a párbeszédnek a nyugati magyar művelődés ‘tanulmányi hetek, napok’ néven meghonosított rendezvénysorozata a Hollandiai Mikes Kelemen Körben, a Pax Romana ifjúsági konferenciáin, a svájci (később SMIKK) kultúrkörben, az evangéliumi konferenciákon és a belőle alakult Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem alkalmain. Mint kedvelt és invenciózus előadó, Cs. Szabó László a hatvanas évektől kezdődően folyton úton volt szabad idejében: ő a repülő tanszék – szerette mondani – talán mert az ő korosztályának ez a megoldás újszerű volt. Előadó társai nagynevű magyar tudósok, történészek voltak, mint pl. Kerényi Károly, akivel rögtön 1959-60-ban együtt rakták le a kinti élet szellemi alapköveit a fiatalok számára.
Az új nemzedék vitakészsége vagy kritikája Cs.Szabót felvillanyozta és újragondolásra késztette – mindenkor feltétlen híve volt a nyílt szellemi vívásnak. Véleménye az volt: az emigráns a föld sója, teljesítményének felmutatásával és a hazai torzult szellemiség korrekciójával lehet hozzájárulnia a haza hírének a gyarapításához.
Ezt a nézetét egyébként szokatlanul erélyes hangon már 1951-ben közzétette a Hungáriában, akkor a látókör felszabadítására szánva, az előző emigrációk hiábavaló „önegyletesdije” ellen:”ha csak a tyúkpöreinket visszük haza, vasvillával jönnek ránk s Bécsig szalasztanak. De ha könyvet viszünk magunkkal, igaz könyveket, az ősök törvényeivel, háborítatlanul áteresztenek a töviskoszorús határon. Virágkapuval akkor sem fognak várni… De ha látják, hogy jól gazdálkodtunk a nemzet lelkével, s nem felejtettük el az éneket, amit a Mária Siralomtól Dsida Jenőig és Weöres Sándorig a nép őrlelkei nyolcszáz éve továbbadnak egymásnak, minket is megillett egy kézszorítás. Magyar a magyarok közt, észrevétlenül a többi utas közé vegyülve tiszta homlokkal szállhatunk ki a Keleti pályaudvaron” (Belső Vár)
Ha a diákként érkezett írójelöltek társadalmi-politikai orientálásában, az extraterritoriális tudat kialakításában Szabó Zoltán, a szellemi – és írói felelősségvállalás felébresztésében Cs.Szabó László volt egyik világítótornya a kiérkezett fiataloknak. Ferdinandy György jegyezte fel A század tanúja című recenziójában ennek az „osztályfőnöki” programnak a megvalósulásáról: “Kevés ember lehet nálam hálásabb 56-ért; a ma már középkorú, 2 nyelvű nemzedék olyan szellemi hazát kanyarított körém… amilyet én otthon is kívántam magamnak”.
A magyar emigráció történetében valóban példa nélkül való fejlemény, ami az 56-os diákok legjobbjaival történt. Demokratikus szellemiségű és kritikus szemű, a modern kor iránt érzékeny, a befogadó ország értelmiségével egy sorban képzett, két vagy több kultúrába beilleszkedett (emigráns eredetű) értelmiség vált az 56-os egyetemistákból. Az első posztkommunista értelmiség, amelyik párhuzamosan létezett a még működő szocializmus korszakával, a nyugat szellemi közegében és legjobb nívóján. Ennek jelentőségét a reform-kommunista vagy ellenzéki, ill. emigrációban élő más közép-európai intellektuelek talán hamarabb megértették, mint maga az itthon maradt hivatalos Magyarország.
Az elődöktől megkülönböztette őket az emigrációs magatartás másfélesége: nem képviselni, hanem szolgálni akartak, mégpedig az idegenben látott, hallott tudománnyal, akárcsak a néhai peregrinus diákok. Ilyen értelemben tanulmányútnak tekintették kint tartózkodásukat, függetlenül attól, hogy milyen módon térhettek haza. A jelen megértéséhez pedig nem az aktuális politikai cselekvés, hanem a történelmi megértés példáihoz folyamod-tak, s ehhez az angliai emigráció előző hullámaiban érkezettek között bőven volt minta (Iványi-Grünwald Béla, a két Szabó). Ősöket és társakat kerestek és találtak bizonyos magatartásfajtákban ők, akik különben apátlan nemzedéknek mondták magukat, szuverén gondolkodásukat jellemezve.
Történetük példaszerű: 1956-ban a magyar egyetemisták forradalmi nyilatkozatát juttatták el az Oxford Mall, a Manchester Guardian, a Daily Telegraph hasábjaira, és így kerültek egy úttal az egyetemekre véglegesen, diáknak. Ugyanezen módon fordultak a politikától a szellem és tudás felé, anélkül, hogy cserbenhagyták volna ötvenhatot.
E folyamat megerősítésében és támogatásában volt a peregrinus lelkületű Cs. Szabó László írónak, hallatlan szerepe. Esszéiben, tanulmányaiban és új műfajú írásaiban (hangjáték, prózavers) és előadásain mindvégig sajátos horizonttágítást végzett. Példát mutatott a fiataloknak a felfedező kíváncsiságra, és követte őket a felfedezések és a modernizmus útjain, legalább kíváncsiságból a Magyar Műhelytől az Arkánumig és a Szivárványig, kritikával szolgálta saját hangjuk megtalálását. Minden pénzét utazásokra vagy könyvekre költötte, és két-három évenként megírt, összeállított egy-egy kötetet, amely mind tágasabb körökben járta körül visszatérő témáit: 1960: Halfejű pásztorbot (görög úti élmények ); 1963: Ország és irodalom (magyar irodalomtörténet); 1966: A nyomozás (szentföldi utazás); 1968: Hunok Nyugaton (Illyés Gyuláról); 1970:Római muzsika; 1972: Száz arany esztendő (angol festészet); 1973: Petőfiék; 1974: Pokoltornác (prózaversek); 1976: Gyanútlanok (öt hangjáték, egy elbeszélés); 1977: Két tükör közt (beszélgetések a századról és az irodalomról); 1979: Vérző fantomok (elbeszélések). Könyveiben „nem leírja, konkrét részletekből összerakni vagy meghatározni igyekszik a tárgyát, hanem a maga élményét adja át róla, leplezetlen szubjektivitással, szenvedélyes gesztusokkal, intuitív szépírói eszközökkel, önmagát is belekomponálva, sőt beledramatizálva a képbe.”(Vajda M.)
A 20. században a valóság túl sok tudással ajándékozta meg az embert, aki ezért gyakran menekült ez elől. Cs.Szabó László életrajzi kötete címének szánta eredetileg és szívesen nevezte magát a század tanújának, mert benne utolsó percig élt a kíváncsiság és a megértés vágya. Magatartásának és esszéírói munkásságának a tizenkilencedikből a huszonegyedik századba átvihető értéke, hogy örökösen a nagyobb, a mélyebb, az időben érvényes összefüggések felé terelte olvasói figyelmét, miközben sohasem mondott le a részletek bizonyító erejű felvillantásáról. Ami a kultúra meglévő készletéből rendelkezésre állt, azt sohasem érvénytelenítette, de fogékony lévén a felfedezésekre, mégis valamiképpen újat mondott vagy láttatott.